Izland a világ más, lakott régiójával szemben igen sokáig lakatlan maradt, mígnem a vikingkorban, amely kezdetét úgy a 800-as évekre tehetjük, az északi emberek (Norsemen) el nem kezdtek hajókat építeni, amelyek elvihették őket az Atlanti-óceán északi részén át akárhova igen nagy túlélési esélyek mellett.

Izland első történésze, a „Bölcs” Ari Þorgilsson azt írtja az Íslendingabókban (Izlandiak könyve), amelyet kétszáv évvel a letelepedés után írtak, hogy a szigetet hat évtized alatt népesítették be, körülbelül 870-től 930-ig. Ezt a korszakot nevezzük Izlandon a letelepedés korszakának (Landnám Íslands).

Ari semmilyen specifikus dátumot nem ad meg. Amikor 1874-ben, majd 1974-ben az izlandiak a letelepedés évfordulóját ünnepelték, azt egy későbbi történeti műben, a Landnámabókban (Letelepedés könyve) fedezhetjük fel, amit egy kevésbé figyelmes szerző írt.

Ennél jóval régebben volt egy sziget, ami már ezt megelőzően feltűnt európai földrajzi alkotásokban: Thule, ahol a nap örökké ragyogott a nyári éjszakákon. Ezt a szigetet sokan Izlanddal azonosították. Középkori izlandi források azonban azt is mondják, hogy voltak ír szerzetesek a szigeten, amikor az északi emberek megérkeztek.

Sokakban felmerült az a kétség, hogy hogy lehetetlen lakatlan ilyen sokáig egy ekkora sziget mint Izland, és sok feltételezés született ezzel kapcsolatban. Azonban ezek a teóriák mostanság megcáfolódni látszanak, ugyanis régészeti leletek azt bizonyítják, hogy a legrégebbi régészeti lelőhelyek ahhoz a réteghez esnek közel, ami vulkanikus hamuból áll és szinte egész Izlandot befedi, és amit “letelepedési rétegként” is ismerünk. 1995-ban ugyanennek a rétegnek a nyomait fedezték fel egy grönlandi gleccserben, amit az 871-re lehet datálni (egy-két év tévedési határ mellett).

Ari és a Landnámabók szerint, Izland első állandó lakosa Ingólfur Arnarson (1. kép), aki Reykjavíkban telepedett le, ami később Izland fővárosává nőtte ki magát. Feleségét Hallveignek hívták, és jó néhány izlandi vissza tudja vezetni a családfáját ehhez a két emberhez. A Landnámabók még jónéhány embert említ, akik felfedezték Izlandot Ingólfur előtt, és akik közül egy adhatta fagyos nevét a szigetnék. (Izland, Ísland = jégföld)

A Landnámabók több mint 400 telepest említ, és azokat a helyeket, ahol telepedtek. A legtöbben Norvégia nyugati partjairól érkeztek, de sokan éltek a Brit-szigetek vikingtelepein is. Néhányan Skandinávia más régiójából jöttek és volt egy maroknyi ír származású telepes is. A telepesek elvoltak látva rabszolgákkal és talán feleségekkel, akik származásúk szerint valószínűleg kelta eredettel bírtak. A legtöbb telepes férfi volt, de nem mind. Szóval a sziget népessége igencsak kevert lehetett, habár a többség norvég eredetű volt, ahogy azt a nyelv és a tárgyi kultúra is mutatja.

Izland benépesítésének idején I. (Széphajú) Harald (Haraldr Hárfagri) norvég király egy királysággá egyesítette Norvégiát. A Landnámabók szerint sok telepes norvég nagyúr volt, akik elmenekültek a király uralma elől. A telepesek temetkezési szokásai és korai letepedésüknek maradványai azt feltételezik, hogy az izlandiak a kezdetekkor egyszerű földművesek, parasztok voltak, akik az új föld reményében hagyták el Norvégiát. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.