Az Izland benépesedésének idején még kevéssé volt érezhető a keresztény hatás Észak-Európában és Skandináviában. A sziget első lakói a régi óészaki isteneket imádták, avagy az Æsirokat: Óðinnt, Þórt, Freyrt, Frigget és Freyját. A 13. században készült el egy, az óészaki mitológiát összefoglaló mű, amelynek szerzője Snorri Sturluson és amit most Próza Eddáként ismerünk. Ez a legteljesebb mű, ami a germán népek vallásáról készült a prekrisztiánus időkben, mindamellett nagyon olvasmányos, de nehéz megmondani, hol válik szét a tényleges mitológia az írói képzelettől. Keveset tudtunk azonban konkrétan az izlandiak pogány szokásairól, de a goði kifejezés, ami a törzsfőket és klánvezéreket jelöli, mint már arról írtam, az isten jelentésű goð szóval hozható kapcsolatba, és néhány sagában arra is találunk utalást, hogy a törzsfők régen vallási pozíciót is betöltöttek.

A 10. század utolsó évtizedeiben érkeztek meg az első misszionáriusok Izlandra (980-tól kezdve. Úgy tartják, hogy egy külföldről visszatérő izlandi, Þorvaldur Konráðsson hozta magával német területről az első térítőket, ám kevés sikerrel jártak), azonban gyümölcsözni ezek ténylegesen akkor kezdtek, miután egy viking törzsfő, Olaf Tryggvason, a későbbi I. Olaf király megszilárdította hatalmát Norvégia felett 995-ben. Az ő egyik hittérítője volt az, aki sikerrel járt az első (dél-)izlandi goði megkeresztelésében, akit név szerint Gissur 'hvíti' (fehér) Teitssonnak hívtak, és aki rokonságban állt a királlyal. Gissur és veje, Hjalti Skeggjason, kezdtek bele abba, hogy rábírják az izlandiakat a kereszténység felvételére. 999-ben vagy 1000-ben érkeztek vissza Izlandra egy sereg hittérítővel együtt. Mivel az Alþingi hamarosan megnyitotta kapuit, ezért egyenest odavágtattak.

Az országgyűlésen két csoport vetekedett értelemszerűen: a pogányok és a keresztények, és úgy tűnt sokáig, hogy a vallás mentén Izland ketté fog szakadni. Aztán a történet így folytatódik: a törvénynök (lögsögumaður, emlékezzük csak rá), a pogány Þorgeir Þorkelsson, vagy más néven: Þorgeir Ljósvetningagoði (Ljósavatn goðija), elhatározta, hogy megtalálja a kompromisszumot a két fél között. Ezért visszament a sátrába, magára húzta vagy a takaróját, vagy a kabátját, és a következő napig ott maradt. Másnap előjött, és megeskette az országgyűlését, hogy bármit is fog javasolni, azt elfogadják. Ezután azt mondta, hogy mindenkinek fel kellene venni a keresztet, de úgy, hogy mindeközben megengedett lenne a régi istenek imádása, a lóhús fogyasztása és születéskor a gyerekek bemutatása. Így vált az Alþingi kereszténnyé. 

Persze, az egész történet hihetetlennek hangzik, de semmilyen más forrásunk nincs rá. Az viszont világos és ebből az elmesélésből is ez derült ki, hogy Izlandot a kereszténység királyi fennhatóság nélkül terjedt el, nem úgy mint máshol, a keresztény királyok kényszerítették vallásukat a népre.

A következő évszázadban megalakult az izlandi egyház. Gissur fia, Ísleifur, akit Németországban papnak neveltek, hazatért 1056-ban és megtették Izland püspökévé. Székhelye a család birtokán, Skálholtban volt. Őt fia, Gissur követte, aki Skálholtot állandó püspöki rezidenciává alakíttatta át. 1106-ban egy másik püspökséget is alapítottak: északon, Hólarban. Gissur püspök püspöksége alatt (1082-1118) került bevezetésre a tized (izlandiul: tíund), amit közvetlenül az egyház fizettek, de néha szegénysegélyként is funkcionált.

Azonban Izlandon is kifejlődött a magánegyházak rendszere. Földművesek és törzsfők egyaránt építettek önállóan templomokat, ajánlották fel javaikat, néha saját földbirtokaikat. Úgy kezelték ezeket mint saját vagyonukat, és apáról fiúra szálltak. Ez a szisztéma egészen a régi köztársaság végéig fennmaradt, és még ma is fellelhetők nyomai.

Az északi emberek terjeszkedése a vikingkorban nyugat felé nem állt meg Izlandnál. Már azelőtt tudtak egy távolabbi föld létezéséről, ahova majd a késő 10. században jut el egy bizonyos izlandi földműves. 

Norvégiában született, több embert megölt mind hazájában, mind Izlandon, és ezért száműzték, törvényenkívülivé vált. Az ő neve volt Eiríkur 'rauði' Þorvaldsson, vagyis Vörös Erik. Egy hegyes, gleccserek tarkította partvonulatot fedezett fel, aminek mentén dél felé hajózott, míg el nem ért egy olyan helyet, melyet lakhatónak ítélt. Itt telepedett le feleségével, Þjódhildur Jörundardóttirral és elnevezte a földet Grænlandnak, azaz Grönlandnak. (Meglepő az elnevezés, mivel Izland sokkal zöldebb, mint a jeges Grönland...) Bölcs Ari ezt 985 körülre teszi. A fiúk, Leifur még minden bizonnyal azelőtt született, hogy elhagyták Izlandot. Ari nem említi, hogy a telepesek találkoztak volna őslakosokkal, habár felfedezték a nyomát annak, hogy már lakhattak itt mások azelőtt.

A vikingfiak majd öt évszázadon át éltek Grönlandon. 330 tanya maradványait találták meg a régészek, és a teljes lakosság számát 3000 főre becsülik.

A nyugati földek felfedezésének története két verzióban is fennmaradt. Az egyik szerint, Bjarni Herjólfssonot, egy izlandit, miközben Grönlandra tartott, elsodortak az áramlatok, és egy ismeretlen földet pillantott meg nyugaton, de nem merészkedett közelebb a partokhoz. Őt követve indult el Leifur, Erik fia, felderíteni az ismeretlen nyugati végeket. Egy saga szerint viszont Leifur maga indult el Norvégiából 1000-ben egyenesen Grönland felé, és ezen útja során találkozott az ismeretlen nyugati földdel.

A sagák következetesen három földet említenek: a legészakibb Helluland ('a lapos kövek országa'), a következő Markland (' a fák országa'), és a harmadik Vínland ('a szőlő országa'), ahol vadon nőtt a szőlő és a búza. Ez a hely tűnt a legmegfelelőbbnek a letelepedéshez. Erre a legjelentősebb kísérlet Þorfinnur 'karlsefni' (jelentése: ígéretes fiú) Þórðarsoné volt, aki feleségével, Guðríður Þorbjarnardóttirral és egy csapat emberrel vágott neki az útnak Grönlandról. Fiúk, Snorri már Vínlandon született.

A telepesek hamar kapcsolatba kerültek az őslakosokkal, akiket skrælingjarnak neveznek a sagák. Valószínűleg amerikai őslakosok, indiánok voltak, és nem inuitok, ahogy azt sokan gondolják. Kezdetben békésen éltek egymás mellett, az őslakosok bőröket árultak tejtermékekért cserébe a telepeseknek. Aztán kialakultak a konfliktusok... A sagák szerint ez mind a telepesek hibája volt. De mindennek a vége az lett, hogy a vikingek elhagyták a területet. Ez jelentette a nyugati viking terjeszkedés végét a korban.

A későbbi korokban sokan kétségbe vonták a viking jelenlétet Észak-Amerikában, és annak felfedezését. Ennek az vetett véget, mikor a norvég Helge Instad és felesége, Anne Stine 1960-ban felfedezték egy viking település maradványait L'Anse aux Meadowsnál Új-Funlandon. Ez azért sokkal hűvösebb hely volt ahhoz, hogy a szőlő vadon teremjen, ezért úgy vélik, hogy egy előörs lehetett Vínland felé, ami sokkal délebbre kellett legyen, valamerre New York magasságában.

A 19. században jelent meg a Þjóðveldið kifejezés, amit köztársaság értelemben használtak. Manapság a szót azonban arra a decentralizált társadalmi rendszerre értik, ami a X-XIII. század között volt jellemző Izlandra.

Ősi szokás a szabad férfiaknál, hogy összegyűljenek és fontos döntéseket hozzanak. Ezt a görögnél, rómaiknál és más népeknél is láthatjuk. A vikingkorban ugyanez volt jellemző egész Skandináviára és az atlanti-óceán partján fekvő viking településekre.

Az izlandiak saját gyűlésüket a Landnáma, vagyis a letelepedés korának vége felé állították fel a Bölcs Ari szerint. Ezt később 930-ra tették és pontosították. A gyűlés, az Alþingi, ami országgyűlésként funkciónált, Þingvellir (1. kép) mezején ült össze. Sok saga és a legrégebbi izlandi joggyűjtemény, a Grágás (= szürke lúd) sok információval szolgál az Alþingivel kapcsolatosan.

Az Alþingire (a parlamentre) a goðik (többesszám: goðar), azaz a törzsfők voltak hivatalosak. Ezek a törzsfők hatalmat gyakoroltak egy (vagy később több) goðorð felett. A goðorð-rendszer azt jelentette, hogy Izland különböző klánterületekre, szövetségekre volt szétszabdalva, és ezek irányították és uralták a földműves népességet. A goðorðok száma törvényileg szabályozott: 36, 39, később 48 goðorð volt számomtartva.  A minden goði 9 hozzátartozó földművest vihetett magával az adott ülésszakra. Ha azt vesszük, hogy az önellátó földművesek száma 4500 lehetett, akkor azt látjuk, hogy minimum 500 ember volt jelen az országgyűlésen. Ámde az ülések általában társadalmi eseménynek is számítottak, ezért férfiak, nők mind megjelentek, üzleteltek, ismerkedtek. Ezutóbbi főleg a fiatal férfiakra volt jellemző, akik itt próbáltak megfelelő arát találni saját maguk számára. 

Az üléseken a lögsögumaður (talán törvénynöknek fordíthatnánk, az angol szakirodalomban lawspeaker) elnökölt, aki három évre választottak. Egyik legfontosabb feladata az volt, hogy (még az írásbeliség korszak előtt), hogy megjegyezze és recitálja az ország törvényeit. Az Alþingin a törvényhozói munka a lögréttában (2. kép) (törvénytanács) folyt, ahol a  goðik két-két tanácsadóval vettek részt. A törzsfők joga volt az is, hogy a négy kerületi bíróságba embert delegáljanak, minden egyes kerületbe egyet, illetve még egy embert az "ötödik kerületi bíróságba", ami kerületnélküliként állt, és a régiókon belül meg nem oldótt problémákkal foglalkozott.

Az ország különböző részein általában tavasszal regionális gyűléseket is tartottak. A Grágásban fellelhető törvény szerint, legalább három goðinak kellett jelen lennie, hogy ezek törvényesen működjönek. Ezek szerint 13 tavaszi gyűlés volt országszerte, minden kerületben három, kivéve az északi régióban, mivel ott "szinte semmiben sem tudtak egyetérteni" - írja Ari. A tavaszi gyűlések voltak az elsődleges problémamegoldó fórumok, és itt jelölték ki a goðik azokat a parasztokat, akik bíróként eljárhattak a kerületben.

A goðik tartottak úgynevezett leiðarþingeket, úti gyűléseket is, miközben hazafele tartottak az országgyűlésről, hogy bemutassák és közhírré tétessék az új törvényeket.

A goðik alá tartozó parasztokat þingmaðurnek (szó szerint parlamenti ember; többesszám: þingmenn) hívták. Joguk volt arra, hogy szabadon mozogjanak az országban, és egy másik goði szolgálatába vessék maguk, de a goðinak is joga volt megválnia földművesétől. Vannak forrásaink, amik ezeket tanusítják, de találkozhatunk olyan esettel is, ahol a goði maga üldözte el az embereket a goðorð területétől, mivel nem bízott meg bennük, mivel tartott az esetleges uralomváltástól. Mindamellett tudni kell, hogy a törvények csak a szabad férfiakra vonatkoztak. (Az izlandi társadalomról egy következő részben)

Az izlandi központi kormányzat gyenge volt, összes előnyeivel és hátrányaival együttvéve. A goðik azon igyekeztek, hogy saját területükön fenntartsák a rendet. Király nem parancsolt az országban, vagy ha volt is király (később a dán), annak hatalma ténylegesen nem ért el idáig. Nem volt se hadsereg, se semmi, ami fenntartsa a közbiztonságot. Ezt mind a goðik igyekeztek megoldani.  

Mint az előzőekben, most is a Landnámabókhoz fordulok segítségért. Azt viszont érdemes megjegyezni, hogy nem Flóki volt az első, aki Izlandra tévedt.

Flóki Vilgerðarson volt egy férfinak, egy nagy vikingnek a neve, aki  Garðarshólmit (Izland egy névvariánsa. Az elnevezés Garðar Svavarssontól ered, egy svéd vikingtől, aki eltévedt a tengeren és Izland partjaihoz sodródott. Az nevet latin nyelven íródott művekben is fellelhetjük: Insula Gardari.) kereste, és azon a helyen szállt vízre, amit ma Flókavarðinak mondanak. Hörðaland és Rogaland találkozik ott. Először a Shetland-szigetekhez ért és Flókavogurnál ért partot. Ott Geirhildur, a lánya, belefulladt a Geirhildarvatnba. Flókival volt a hajón egy jó ember, kit Þórólfurnek hívtak, és egy másik: Herjólfur. És volt még egy, Faxi, aki a Hebridákról származott.
Flóki három hollót vitt magával a tengerre. Amikor elengedte az elsőt, az leszállt a hajóorra; a második felrepült a levegőbe, majd vissza a hajóra; a harmadik pedig elrepült a hajóorr felé, át azon, egyenesen arra, amerre a szárazföldet felfedezték. Horntól keletre elkezdtek a déli partok mentén hajózni. De ahogy nyugat felé vették az irányt, és Reykjanest körbehajózták, feltárult előttük egy sekély öböl, egy torkolat, így ráláthattak Snæfellnesre. Faxi ezt mondta: "Ennek egy nagy földnek kell lennie, amit felfedeztük, és mily hatalmas folyók vannak itt." És elnevezték a folyót Faxaóssnak. Flóki és emberei elhajóztak nyugat felé, és Breiðafjörðurnél értek partot, ott, ahol most a Vatnsfjörður-öböl található, Barðaströnddel szemben. Az öböl annyira bővelkedett halban, hogy ennél az oknál fogva nem takarmányoztak, nem gyűjtöttek szénát, így az egész állatállomány elpusztult télen. A következő tavasz igencsak meleg volt. Aztán Flóki felment egy magas hely tetejére és a hegy mögött északra egy hatalmas fjordot pillantott meg. Így történt az, hogy elnevezte a földet a jég földjének, Íslandnak, és azóta is így hívják. (...) 

Flóki Vilgerðarson hét maður; hann var víkingur mikill; hann fór að leita Garðarshólms og sigldi þar úr er heitir Flókavarði; þar mætist Hörðaland og Rogaland. Hann fór fyrst til Hjaltlands og lá þar í Flókavogi; þar týndist Geirhildur dóttir hans í Geirhildarvatni. Með Flóka var á skipi bóndi sá, er Þórólfur hét, annar Herjólfur. Faxi hét suðureyskur maður, er þar var á skipi. 
Flóki hafði hrafna þrjá með sér í haf, og er hann lét lausan hinn fyrsta, fló sá aftur um stafn; annar fló í loft upp og aftur til skips; hinn þriðji fló fram um stafn í þá átt, sem þeir fundu landið. Þeir komu austan að Horni og sigldu fyrir sunnan landið. En er þeir sigldu vestur um Reykjanes og upp lauk firðinum, svo að þeir sáu Snæfellsnes, þá ræddi Faxi um: "Þetta mun vera mikið land, er vér höfum fundið; hér eru vatnföll stór". Síðan er það kallaður Faxaóss. Þeir Flóki sigldu vestur yfir Breiðafjörð og tóku þar land, sem heitir Vatnsfjörður við Barðaströnd. Þá var fjörðurinn fullur af veiðiskap, og gáðu þeir eigi fyrir veiðum að fá heyjanna, og dó allt kvikfé þeirra um veturinn. Vor var heldur kalt. Þá gekk Flóki upp á fjall eitt hátt og sá norður yfir fjöllin fjörð fullan af hafísum; því kölluðu þeir landið Ísland, sem það hefir síðan heitið.

Hogy konkrétan el tudjuk helyezni a letelepedés időszakát, segítségül hívtam a Landnámabókot, ami az első fejezetében behatárolja az időintervallumokat és a területet.

Amikor Izlandot felfedezték és Norvégiából benépesítették, Adorján (II.) volt a római pápa, majd utána János, aki a nyolcas számot viselte az apostoli székben, és Lajos (II.), Lajos fia (III.), aki az Alpokon túl, északon volt császár, és León (III.) és a fia, Alexandrosz (III.) uralkodott Konstantinápolyban. Aztán ott volt Széphajú Harald Norvégiában, Erik Anundsson (IV. Erik) és a fia, Björn (Björn Eriksson vagy III. [Öreg] Björn) Svédországban, Öreg Gorm (III.) Dániában, Nagy Alfréd, majd a fia, Edward (I.) Angliában, Kiarval Dublinban és Sigurd Eysteinsson, az Orkney-szigetek earlje. 

Úgy mondják a bölcs emberek, hogy Norvégiából, Stadból hét napnyi hajóútra a keleti-izlandi Horn. Snæfellsnesből, ahol a legrövidebb az út, négy napig hajóznak nyugat felé, Grönlandra. De azt mondják, hogy ha Bergenből egyenesen a grönlandi Hvarf felé veszed az irányt, akkor 12 tengeri mérföld távolságban kell elhajóznod Izland mellett, dél felől. De a dél-izlandi Reykjanestől öt napnyi hajóútra, dél felé fekszik az írországi Jölduhlaup. De az észak-izlandi Langanestől négy napi hajózás a Spitzbergák.

Þá er Ísland fannst og byggðist af Noregi, var Adríánus páfi í Róma og Jóhannes eftir hann, sá er hinn fimmti var með því nafni í postuligu sæti, en Hlöðver Hlöðversson keisari fyrir norðan fjall, en Leó og Alexander son hans yfir Miklagarði; þá var Haraldur hárfagri konungur yfir Noregi, en Eiríkur Eymundarson í Svíþjóð og Björn son hans, en Gormur hinn gamli að Danmörk, en Elfráður hinn ríki í Englandi og Játvarður son hans, en Kjarvalur að Dyflinni, Sigurður jarl hinn ríki í Orkneyjum.

Svo segja vitrir menn, að úr Noregi frá Staði sé sjö dægra sigling í vestur til Horns á Íslandi austanverðu, en frá Snæfellsnesi, þar er skemmst er, er fjögurra dægra haf í vestur til Grænlands. En svo er sagt, ef siglt er úr Björgyn rétt í vestur til Hvarfsins á Grænlandi, að þá mun siglt vera tylft fyrir sunnan Ísland. Frá Reykjanesi á sunnanverðu Íslandi er fimm dægra haf til Jölduhlaups á Írlandi (í suður; en frá Langanesi á norðanverðu Íslandi er) fjögurra dægra haf norður til Svalbarða í hafsbotn.

Izland a világ más, lakott régiójával szemben igen sokáig lakatlan maradt, mígnem a vikingkorban, amely kezdetét úgy a 800-as évekre tehetjük, az északi emberek (Norsemen) el nem kezdtek hajókat építeni, amelyek elvihették őket az Atlanti-óceán északi részén át akárhova igen nagy túlélési esélyek mellett.

Izland első történésze, a „Bölcs” Ari Þorgilsson azt írtja az Íslendingabókban (Izlandiak könyve), amelyet kétszáv évvel a letelepedés után írtak, hogy a szigetet hat évtized alatt népesítették be, körülbelül 870-től 930-ig. Ezt a korszakot nevezzük Izlandon a letelepedés korszakának (Landnám Íslands).

Ari semmilyen specifikus dátumot nem ad meg. Amikor 1874-ben, majd 1974-ben az izlandiak a letelepedés évfordulóját ünnepelték, azt egy későbbi történeti műben, a Landnámabókban (Letelepedés könyve) fedezhetjük fel, amit egy kevésbé figyelmes szerző írt.

Ennél jóval régebben volt egy sziget, ami már ezt megelőzően feltűnt európai földrajzi alkotásokban: Thule, ahol a nap örökké ragyogott a nyári éjszakákon. Ezt a szigetet sokan Izlanddal azonosították. Középkori izlandi források azonban azt is mondják, hogy voltak ír szerzetesek a szigeten, amikor az északi emberek megérkeztek.

Sokakban felmerült az a kétség, hogy hogy lehetetlen lakatlan ilyen sokáig egy ekkora sziget mint Izland, és sok feltételezés született ezzel kapcsolatban. Azonban ezek a teóriák mostanság megcáfolódni látszanak, ugyanis régészeti leletek azt bizonyítják, hogy a legrégebbi régészeti lelőhelyek ahhoz a réteghez esnek közel, ami vulkanikus hamuból áll és szinte egész Izlandot befedi, és amit “letelepedési rétegként” is ismerünk. 1995-ban ugyanennek a rétegnek a nyomait fedezték fel egy grönlandi gleccserben, amit az 871-re lehet datálni (egy-két év tévedési határ mellett).

Ari és a Landnámabók szerint, Izland első állandó lakosa Ingólfur Arnarson (1. kép), aki Reykjavíkban telepedett le, ami később Izland fővárosává nőtte ki magát. Feleségét Hallveignek hívták, és jó néhány izlandi vissza tudja vezetni a családfáját ehhez a két emberhez. A Landnámabók még jónéhány embert említ, akik felfedezték Izlandot Ingólfur előtt, és akik közül egy adhatta fagyos nevét a szigetnék. (Izland, Ísland = jégföld)

A Landnámabók több mint 400 telepest említ, és azokat a helyeket, ahol telepedtek. A legtöbben Norvégia nyugati partjairól érkeztek, de sokan éltek a Brit-szigetek vikingtelepein is. Néhányan Skandinávia más régiójából jöttek és volt egy maroknyi ír származású telepes is. A telepesek elvoltak látva rabszolgákkal és talán feleségekkel, akik származásúk szerint valószínűleg kelta eredettel bírtak. A legtöbb telepes férfi volt, de nem mind. Szóval a sziget népessége igencsak kevert lehetett, habár a többség norvég eredetű volt, ahogy azt a nyelv és a tárgyi kultúra is mutatja.

Izland benépesítésének idején I. (Széphajú) Harald (Haraldr Hárfagri) norvég király egy királysággá egyesítette Norvégiát. A Landnámabók szerint sok telepes norvég nagyúr volt, akik elmenekültek a király uralma elől. A telepesek temetkezési szokásai és korai letepedésüknek maradványai azt feltételezik, hogy az izlandiak a kezdetekkor egyszerű földművesek, parasztok voltak, akik az új föld reményében hagyták el Norvégiát.